Buddhizmus és modernitás

Szerző: 
Porosz Tibor

I. Különbséget kell tenni a következő – gyakran egybe mosott – fogalmak között:

Modernizáció: a társadalom funkcióinak elkülönült, saját működési logikával rendelkező alrendszerekre tagolódása (gazdaság-vallás-ideológia-politika-jog-tudomány); megújulási képesség (innováció, „fejlődés”); célracionalitás; anyagi-mennyiségi szemlélet; az individuum kialakulása.
Kapitalizáció: a munka (munkerő) és a tőke (pl. termelőeszköz) radikális elválasztása.
Iparosítás: a nagyipar és a nehézipar létrejötte, centralizált gazdasági gócok, az ipari forradalom.
Modernitás: életfilozófiai szemlélet, művészeti magatartás (pl. a 20. században az avantgarde).
E négy tényező nem feltétlenül kapcsolódik össze úgy, ahogyan ez a 17. századtól a 20. századig tartó társadalmi folyamatokban Nyugat-Európában történt.

II. A modernitás egyike a bármely korban megtalálható három tipikus életszemléletnek:

A tradíció szemlélete: a valóság egésze természetes adottság; hangsúlyos az érzéki tapasztalás; jellemző a szakralitás; tér és idő egymásba folynak; a szavak jelentései között nagyfokú az átjárhatóság (egy szó többmindent jelent, egy jelentés több szóval kifejezhető).
A modern szemlélet: a valóság egészének megragadása kognitív akció; a lélek elkülönített az érzéki, kontrollálhatatlan, irracionális testtől; eltávolodás a szakralitástól; tér és idő homogén folytonosság (koordináta rendszer); általános és abszolút érvényű modellek keresése (logikai-reduktív szemlélet, a racionális ok-okozati összefüggések mechanikus érvényesítése); egyetemlegességre törekvés; expanzionista küldetéstudat; múlt és jelen, test és tudat, „én” és „másik” határokkal történő elkülönítése; a szavak definíciókkal körülhatároltak (egy szó – egy jelentés); a cselekvéseket a módszer irányítja a normalitáshoz igazodva; a társadalmi szerepek deperszonalizáltak, a személyes identitás egyéni ügy.
A posztmodern szemlélet: tradícióérzékenység; helyi-nemzeti-nyelvi-regionális érdeklődés; a globalizáció egyedi alkotóelemek kombinációja; befelé fordulás, szubjektivizálódás; nem fordul el a modernitástól, de technicizmus ellenes és az abszolutizált modellek ellen van; a valóság redukálhatatlanul sokrétű, személyes viszonyok szövevénye; a tömegek emberi figurákká válnak, a tér homogenitása feloldódik; a norma helyébe az eszmény lép; az emberi test nem eleve adott, hanem konstrukció, a társadalmi ideál folytonosan újrarajzolja a test határait (pl. fogyókúra, plasztikai műtét stb.); ahogy a test és a technológia, úgy a nyelv és a technológia is összefonódik (a tárgy jelének olvasása, írása és jelentése azonossá válik a tárgy konstruálásában); az individuum folyamat, nem visszavezethető egyetlen okra vagy kiindulópontra, magra; az identitás az egyének egyedi elbeszélhető története (narrativ identitás).

III. A buddhizmusban szintén tetten érhető e három fő szemléleti mód:

A Buddha: (1.) Funkcionalitás: a valóság természetének leírásakor arra mutat rá, hogyan működik a valóság (és nem arra, mi a valóság, miből áll stb.). (2.) Hasonelvűség: példázatok, hasonlatok; a szavak között nagy az átjárhatóság, széles az értelmezési mező; az igazság megtalálása az, ha feltárják a valóság „hogyan”-jával való hasonlóságot; a létformák és tudatformák hasonlók vagy azonosak. (3.) Mérték-elmélet: a cselekvés vezérlője a mértékletesség, a közép (egészség: a testnevek megfelelő aránya; erkölcs: aszkézis és hedonizmus között; karma-tan: az örökkévalóság és megszűnés között; létezés: a „van” és a „nincs” között = függő keletkezés). (4.) Pszichológia: perceptuális szemlélet; a megismerés az érzékelés része; a dolog adottság, a dolog prezentálja magát, függetlenül attól, hogy (fel)ismerik-e, tudnak-e róla.
A „Felsőbb Tan” (abhidharma): (1.) Struktúra: a valóság tényeinek számbavétele, csoportosítása, osztályozása, definíciókkal rendszerbe foglalása. (2.) Határoltság: a tények analízissel „valóságelem”-ként (dharma) történő elhatárolása; az egyes elemek saját, más elemektől elhatároló jelet (szvabháva) kapnak, funkciójuk (krijá) fel nem cserélhető. (3.) Érték-elmélet: a cselekvés vezérlő értéke az üdvösség, illetve a normatív módszer, mely aprólékosan kidolgozott eszközrendszert kínál az üdvösség útján haladáshoz; értékhierarchiák felállítása; a hétköznapi és a felsőbb (filozófiai) igazság határozott különválasztása. (4.) Pszichológia: a tárgy valóságosságának jele (szvabháva) csak elemzés során nyilvánvaló, a jel csak a megismerés kognitív mozzanatában jelent valamit, az érzékelés a megismerés része lesz, így a megismerés a jel (a dolog jelének) reprezentációja.
Az „üresség” tana (madhjamaka): (1.) Redukció: a valóság egyetlen elv, az „üresség” (súnjatá) alapján értelmezhető; az ürességet igazoló függő keletkezés (pratítja szamutpáda) általános, a szubjektív cselekvéstől mentes objektív és abszolút, egyetemes törvényszerűség. (2.) Egyetemesség: az individualitás feloldódik az abszolútban (a „valóságelemek” jelei nem elhatároló jegyek, hanem azonosak = mind üresség természetűek); az „én” csak a „másik” által definiálódik, önmagában egyik sem létezik; a véső cél közvetlenül összekapcsolódik az aktuális egyedi tettel, a nirvána és a szenvedés létforgataga azonosak; expanzionista küldetés (a társadalom szellemi átalakítása, melynek során a bódhiszattva minden tette közvetlenül az „üresség”). (3.) Normativitás: a cselekvés vezérlő elve a módszer, vagyis a racionális ok-okozati, illetve feltételes viszonyok kognitív (logikai, ismeretelméleti) feltárása; a köznapi igazság feloldódik az abszolút igazságban; az egyetlen tényleges igazság az abszolút igazság. (4.) Pszichológia: a valóság igaz természete (az „üresség”) nem érzékelhető, csak a fogalom (kalpaná), így az ismeret az érzékelés előfeltételévé válik; végül is a dolog a fogalomban reprezentálódik.
A „csak tudat” tana (csittamátra): (1.) Konstrukció: a tudat konstruktív, amennyiben létre hozza a képzelt világot (parikalpita); a tudat belső terében szimbolikus képzetek sokasága van jelen; a karmikus hatások (vászaná) érési folyamatai egyedi életutakat írnak le; az „én” önmagát teremti. (2.) Kölcsönös egymást áthatás (interpenetráció): nem veti el az üresség gondolatát, viszont a dolgok egyedi határoltsága nem tűnik el, csak a dolgok mint világító és áttetsző testek áthatják egymást. (3.) Eszmény: a cselekvés vezérlő ideálja a differenciálatlan, határnélküliség teljességének állapota (parinispanna); az univerzális transzcendens helyébe az individuális transzformáció lép. (4.) Pszichológia: az egészséges tudat a köznapit meghaladni képes transzformatív potencialitással (vidnyána-parináma) rendelkezik; az érzékelés nem más, mint képzelés (parikalpa); az érzékelés a tudat reprezentálódása (vidnyapti); a megismerés a tudat reprezentációjának megismerése.

IV. A buddhista iskolák szemléletének sokszínűsége értelmezhetetlenné teszi azt a kifejezést, hogy „a” buddhizmus. A buddhista szemlélet sokfélesége meglehetősen adaptívvá teszi a buddhista kultúrát, így az a modern vagy posztmodern időkben is életképes. Ugyanakkor ez nem jelent kritikátlan alkalmazkodást a mindenkori társadalmi környezethez. Bármilyen buddhista társadalmi gyakorlatnak természetes szövetségese az ökológiai szemlélet, az erőszakmentesség, a humanizáció, az emberléptékűség, az anyagi és szellemi kibontakozás elveinek gyakorlatba történő átültetése, így tehát gyakran éppen a modern és a posztmodern társadalmak jellegzetes vonásaival szembeni alternativitás válik értékké.

A cikk megjelent: A Tan Kapuja Buddhista Egyház, Tájékoztató 23/2004 tavasz; pp. 8-11.