Személyigazolványomban olvasható nevem Farkas Attila Márton. 1965-ben születtem Budapesten. Ama társadalmi rétegből váltam ki (?), amit marginális (fél)értelmiségként lehetne titulálni – a hol ellenzékiskedéssel, hol Hamvas Bélával és mindenféle ezoterikus tanokkal vigasztalódó, a modern világba nem, vagy csak nagyon nehezen beilleszkedő, érettségizett (esetenként diplomázott) portások, kazánfűtők, alkalmi munkások, könyvtárosok, stb. közegéből.

Eredeti szakmám elektronikai műszerész, bár ebben egy napot nem dolgoztam, minthogy soha nem érdekelt, s csak jó apám erőszakolta, hogy „legyen szakma a kezemben”. A középiskolában a rossz tanulók közé tartoztam. Ezt követte egy év közigazgatási gyakornokság, ami fél év Államigazgatási Főiskolát vezetett be. Itt lett aztán végleg elegem a rendes emberek világából, s a buddhizmus a szó legszorosabb értelmében vett menedékként jelent meg számomra. Ezután másfél év katonaság következett, ahol C kategóriás tűzoltó lettem, majd mindenes, a végén írnok és tizedes, ám ugyanakkor III/3-as és III/4-es megfigyelt. Majd egy sikertelen vállalkozás, és pár év levéltári kezelőség után 25 éves koromban jelentkeztem az ELTE régész szakára, hogy aztán 1996-ban az egyiptológiai és a kultúrantropológiai szakokon végezzem. A diplomák megszerzése után három évig doktori ösztöndíjas voltam az Egyiptológiai Tanszéken. Közvetlenül Tan Kapuja-béli tanárságom előtt pedig szabadúszóként (cikkírás, recenziók, kutatások, stb.) kerestem a kenyerem. Annak előtte szociális munkásként dolgoztam, ami bár rettenetesen nyomasztó munka volt, szabad idő szempontjából megérte, lévén ekkor írtam egyetlen valóban tudományos igényű – és a szakma által épp emiatt leszólt – könyvemet, a Filozófia előtti filozófia-t.

Még az ELTE előtt a Buddhista Misszió által fönntartott Kőrösi Csoma Sándor Intézetnél – kvázi a mai Tan Kapuja Buddhista Főiskola államszocialista elődjénél – tanultam buddhista bölcseletet és szanszkrit nyelvet. Ennek egyik eredményeként ottani tanárommal, utóbb barátommal: Tenigl-Takács Lászlóval lefordítottuk Ísvarakrisna Szánkhja-kárikáját és Patandzsali Jóga-szútráját, amit filozófiai kommentárokkal is elláttunk. Ez volt első – s egyben legrosszabb, legnehezebben vállalható – könyvem. (Az Igázás Szövétneke – A Számvetés Megokolása. Budapest, Tan Kapuja 1994.) Később három évig magam is tanítottam a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán óraadó tanárként. Az itt szerzett tapasztalatok – azaz a hazai buddhizmushoz számos szinten és módon kötődő különféle spirituális irányzatok megismerése – nagyban befolyásolta antropológiai munkásságomat. 1994 és 2000 között jobbára a nem-keresztény új vallási mozgalmakkal, ezen belül is az újokkultista, ezoterikus irányzatokkal, főleg azok különféle elképzeléseivel foglalkoztam. E vizsgálódásokból több tanulmány is született, azok egy részét szociológus feleségemmel, Mund Katalinnal írtuk közösen. Ezekben az írásokban főként ezen irányzatok társadalmi-kulturális hátteréről, azok bizonyos speciális kulturális vonásairól és sajátos gondolkodásmódjáról elmélkedünk. Nagyobb eredménye azonban magukról a magyarországi buddhistákról írt szociografikus jellegű tanulmánykötet, amely földolgozza a témát a kezdetektől a kilencvenes évek elejéig, valamint leírja buddhistáink sajátos mikrotársadalmát és szubkultúráját is. (Buddhizmus Magyarországon. Az alternatív vallásosság egy típusának anatómiája. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1998, A dolgozat rövidített változata megjelent a Kultúra és Közösség folyóirat 2001 IV-2002. I, a hazai vallási közösségekkel foglalkozó különszámában.) Mit mondjak? Ma már jobbat írnék.

Az egyiptológia és az antropológia (ill. általában a társadalomtudományok) számos ponton kapcsolódik eddigi munkásságomban. Egyiptológusként főként az óegyiptomi vallással és mágiával foglalkoztam, ahonnan utóbb a szimbólumkutatás irányába mozdultam el, minek nyomán több cikket és két könyvet is írtam. Ez utóbbiak: Az alkímia eredete és misztériuma, Bp. 2001, Balassi Kiadó, a másik a Typotex által 2003-ban kiadott, föntebb említett Filozófia előtti filozófia. Szimbolikus gondolkodás az ókori Egyiptomban c. opus. Az előbbiben az európai alkímia szimbólumrendszerének lehetséges egyiptomi elemei és párhuzamai után nyomozok – ill. ezt írom le a Magyarországon sajnálatosan divatjamúlt klasszikus esszé műfajában. Az utóbbiban pedig a görögök előtti egyiptomi filozófia meglétét próbálom bizonygatni, s egy szép, látványos történeti példát hozni a mi jelenkori kultúránkban is egyre jobban teret hódító ikonizációra, illetőleg a képi gondolkodás lehetőségeire és korlátjaira. Munkámban a hagyományos vallástörténeti megközelítéstől a kognitív antropológia, valamint a multi-diszciplinaritás irányába teszek egy fordulatot, s egyben annak vizslatása, hogy az olyan, a XIX. századból itt maradt, s inkább hagyományként, mintsem tudományként egzisztáló luxustudás, mint az egyiptológia, miként tudna saját árnyékán túllépni, és kurrens, ne adj’Isten némely elemében még hasznosítható tudásként is továbbfejlődni. Zömében ez a könyv képezi PhD-m anyagát is (persze átdolgozva és számos helyen átjavítva), miért is a hazai egyiptológusok jó része mélységes averzióval viseltetik irányomban, s amiért disszertációmnak a korábbi kedvező bírálatok és sajtóbéli recenziók dacára a bizottság az előkelő „rite” fokozatot szavazta meg a védéskor.

Talán említésre méltó még, hogy 1998 és 2003 között a Luft Ulrich professzor vezette ELTE Keleti Sivatagi expedíciójának tagjaként többedmagammal sziklarajzokat és föliratokat gyűjtöttem és dolgoztam föl egy olyan helyen, ahol nemhogy magyarok, de még fehér emberek is ritkán járnak. E kutatás rendes, ánglius nyelvű publikációja sok év idegölő szöszmötölés után sem valósult meg. Persze a romantikus sivatagi utazgatáson kívül egy haszna volt ennek is – lényegében ugyanaz, mint számos hasonló munkámnak: ha kissé későn, de végre megtanultam, amit a mai huszonévesek 99,9 százaléka tud: soha nem szabad ingyen, lelkesedésből részt venni semmiféle magyarországi tudományos kutatásban, s ez fokozottan igaz az olyan avítt stúdiumokra, mint pl. az egyiptológia.

Tagja vagyok még a de facto virtuális Magyar Antropológiai Társaságnak és a Magyar Vallástudományi Társaságnak, de emellett részt veszek néhány valódi műhelymunkában is, valamint számos reménytelen terv kidolgozásában és pályáztatásában. Ezek közül kiemelkedett (inkább szellemi, mintsem anyagi szempontból) a KSH megbízásából és a Teleki Intézet támogatásával 2003 és 2005 között végzett sajtókutatás, minek keretében a külföldiekről alkotott képet, ill. e kép változásait vizsgáltuk a hazai sajtóban 1945-től az ezredfordulóig. E hatalmas témán belül rám és a páromra jutott a Szovjetunióval és a Nyugattal foglalkozó publicisztika. Eredményeink részleges publikálása mellett az ebbéli tanulságok inspiráltak a honi politikai közbeszédről szóló nagysikerű könyvem (Arrobori. Bp. Liget Kiadó, 2006) megírására.

Ami azonban talán a legfontosabb információ rólam: főpapja vagyok a TeKi-KaGyü (avagy Természetellenes Kilátástalanság Karmikus Gyülekezete) közösségnek, hivatalos nevén: az Arany Sziddhártha Rendnek, s ebbéli minőségemben képviseltem közösségemet a Tan Kapuja Egyház tanácsában kb. hat esztendőn át. Ennek a közösségnek ajánlottam legutolsó könyvemet, az Edény széttörése címűt, melyben a legfontosabb Teki-tanokat fogalmaztam meg a magam módján.

A hazai buddhizmus életemet alapjaiban határozta meg: barátaim zömét, látásmódomat, végzettségeimet és konkrét műveim nagy részét, valamint feleségemet, s nem utolsó sorban jelenlegi állásomat köszönhetem neki.