• A páli nyelvről (Előszó a Páli nyelvtan című műben. Írta Ruzsa Ferenc)
• A szanszkrit nyelvről (Előszó a Szanszkrit nyelvtan című műben. Írta Körtvélyesi Tibor)
• Egy kis szanszkrit (a mottó)
• Egy kis páli (a Satipaṭṭhāna-sutta eleje)
  

A páli nyelvről

Érdekes, hogy a számos fennmaradt ókori ind (avagy indoárja) nyelv egyike sem „rendes" nyelv, abban az értelemben, hogy egy nép társalgásának természetes eszköze lett volna. A legrégibb a védikus nyelv - nevezik védikus szanszkritnak is -, amelyet hozzávetőleg az i.e. II. évezred végéig használtak, a Védák himnuszaiban maradt ránk. E himnuszokat a szöveget csak részben vagy egyáltalán nem értő papok hagyományozták, éspedig évezredeken át csakis élőszóban: Indiában az írás az i.e. 3. évszázadban alakult ki, és valószínűleg sokáig nem használták a szent szövegek lejegyzésére.

Szorosan összefügg a Védák tekintélyével a másik ismert óind nyelv, a (klasszikus) szanszkrit[1] furcsasága. Ezt ugyanis kb. időszámításunk kezdetétől fogva mereven rögzített, igen aprólékos szabályok szerint írják és próbálják beszélni, s az azóta eltelt kétezer évben csupán a szókincs bővült és a stílus változott (persze a mondattant és a nyelvhasználatot alapvetően átalakítva). A régi himnuszok hibátlan fenntartásának mágikus jelentősége volt a rituáléban, s e célból fejlődött ki a páratlan ind nyelvészet (fonetika és morfológia). Ennek eredményeit alkalmazta Pāṇini, a kiváló grammatikus, kiterjesztve hatályát a védikusra leginkább hasonlító, ekkor már igen archaikus felső Gangesz-völgyi tájszólásra az i.e. 4. században; az ő műve válik rövid idő alatt abszolút mércévé a „helyes" irodalmi nyelv vonatkozásában.

A középind nyelvek közül a drámai prákritok a szanszkrit nyelvű drámákból ismeretesek. A nők, a gyermekek és a közrendűek mind különböző prákrit nyelveken szólalnak meg, és külön (rendkívül lágy) nyelve van az éneklésnek is. Nyilvánvaló tehát, hogy a szerző nem anyanyelvét használja, hacsak nem volt három-négy India különböző vidékeiről származó anyja; bár ez a többnejűség viszonyai között nem teljesen lehetetlen.

A középind nyelvek közül a legnagyobb szöveganyag nem valamely nép, hanem egy-egy vallás nyelvén maradt fenn: a dzsáinák szent szövegei az ársa (dzsáina prákrit) nyelven, a déli buddhista kánon pedig páliul.

A páli helye a nyelvek között

A páli az ún. ind nyelvek egyike. E nyelvek hazája az indiai szubkontinens, de nem minden indiai nyelvet nevezünk indnek. India nyelvészeti térképe hasonlatos Európáéhoz: a domináns indoeurópai nyelvek mellett fontos egy másik nyelvcsalád is, ez ott a dravida, nálunk a finnugor - nem bizonyos, de elképzelhető, hogy ugyanannak az ural-altáji nagycsaládnak távoli leszármazottai. Néhány elszigetelt nyelv pedig egyik csoportba sem sorolható, Indiában ilyen a munda, vedda és nága dzsungellakó törzsek nyelve.

Az indoeurópai nyelveknek egyetlen ágához tartozik az összes ind nyelv. Mivel ezek ősét magukat árjáknak, nemeseknek mondó törzsek beszélték, gyakran indoárja nyelveknek is nevezzük őket, hogy világosabban megkülönböztessük a dravida, munda stb. nyelvektől.

Az indoeurópai „őshazából" talán hatezer esztendővel ezelőtt kezdtek szétterjedni az egyes indoeurópai népek, s azóta nyelveik is jócskán elkülönültek egymástól. A keleti ágak (balti-szláv, indo-iráni) jellegzetessége a palatalizáció, azaz a szájpadláshangok, mint cs, ty, ny, s kiterjedt használata; ezek később néhány germán és latin nyelvben is megjelennek. Az ógörög, óiráni és óind nyelvtan meglehetősen hasonló; egyaránt alakgazdag, különösen az igeragozás igen árnyalt. Hangzás szerint azonban az ógörög jócskán különbözik, elsősorban a sz, j és v hangok lekopása és a zöngés hehezetesek (gh, dh, bh) hiánya miatt, továbbá az indo-iráni magánhangzórendszer sajátosságai miatt. Ugyanis a más nyelvekben előforduló a-e-o, illetve á-é-ó hangok helyett az indoirániban a, illetve á áll. Ezek együttes hatására ritkák az olyan tiszta egybeesések, mint a tri- (három), de a könnyen észlelhető párhuzamok is - nāman, név (óind), onoma (görög), nōmen (latin). Gyakoribbak a nehezen észrevehetők: bharant-, hozó, pheront- (gör.), ferent- (latin); a legtöbb történeti összefüggést pedig csak nyelvészeti eszközökkel lehet igazolni, pl. vāk és vacas, beszéd, epos (gör.), vox (lat.), avagy sacate, követ, hepetai (gör.), sequitur (lat).

Az ind nyelvek legfeltűnőbb különbsége az óiránitól az úgynevezett retroflex (másképpen: cerebrális, linguális vagy kakuminális - szanszkritul mūrdhanya) hangok megjelenése. Arról van szó, hogy a t, th, d, dh, n, r, l és s kétféle ejtésváltozatban létezik: a dentális formánál a nyelvcsúcs a metszőfogakat érinti, a retroflex (ṭ, ṭh, ḍ, ḍh, ṇ, ṣ, ṛ, ḷ) formánál a hátrahajlított nyelv hegye a szájpadlás legtetejénél képez zárat. Ez szubsztrátum-hatásra utal, ugyanis ez minden indiai nyelv közös sajátossága; s minél későbbi egy indoárja nyelv, általában annál több retroflex hangot találunk benne. Az indusok számára a kétféle hang világosan különbözik, noha fonematikus oppozícióba rendkívül ritkán kerülnek, azaz jelentésmegkülönböztető szerepük szinte nincs.

Az óind magánhangzó-állományának jellemzője a korábbi rövid ai és au összeolvadása é és ó (e, o) hanggá, valamint a szótagképző r és l hangok (ṛ, ḷ). Két valódi kettőshangzó még megvan: az eredetileg hosszú ai és au.

A páli a legarchaikusabb középind nyelv. A középind nyelvek az óind nyelvjárásokból a dravida szubsztrátum további erőteljes hatására alakultak ki. A legnyilvánvalóbb a hangtani egyszerűsödés, amely végpontján, a máhárástrí prákritnál egy másfél éves gyermek selypegésének szintjéig jut. Pl. a szanszkrit prākṛta, ‘természetes' páliul pākata, sauraszéní prákritul pāuda, máhárástrí nyelven pāua; vagy a saṁskṛta, ‘művelt' páliul saṁkhata, sauraszéníül sakkada, máhárástríul sakkaa.

A kiejtés leegyszerűsödésének első néhány foka közös, tulajdonképpen ennek alapján határoljuk el a középind és óind nyelveket. Az óind ṛ, ḷ helyére a (ritkán i, u) kerül, az ai, aya, illetve au, ava helyére e és o; a hosszú magánhangzók megrövidülnek, ha utánuk több mássalhangzó következik. A szókezdő mássalhangzótorlódások eltűnnek, a szó belsejében hasonulnak egymáshoz; a szó végéről pedig teljesen lekopik a mássalhangzó. A három s‑hang (s, ṣ, és a palatális ś) egybeolvad, s mássalhangzó mellett hehezetté halványul (vastra, ruha, páliul vattha); tovább terjed a retroflexió.

A későbbi hangtani kopás jellegzetes irányai: a y helyére j kerül; a szó belsejében a rövid mássalhangzók zöngésülnek, egy további fokon a felpattanó zárhangok (g, j, d, néha b) kiesnek, a hehezetesek helyén egy h marad vissza.

Az alaktan változása is lényegében egyszerűsödés. Az egyik fő irány, hogy az óind számtalan különböző tövét egységes formára hozzák, nevezetesen a lehető legtöbb névszó és ige a-tövűvé alakul. A másik, hogy az óindben sem igazán kihasznált sokféle alakot egybeolvasztják. A dualis, azaz kettesszám beleolvad a többesszámba; a mediális (visszaható) igeragozás gyakorlatilag megszűnik; a négyféle múlt idő összevegyül, majd eltűnik: szerepét a participium perfectum passivi és az absolutivum, azaz a befejezett melléknévi igenév és a határozói igenév veszi át. A névszóragozás eseteinek száma csökken, a részeshatározó eset teljesen beleolvad a birtokosba, az eredethatározó majdnem teljesen az eszköhatározóba, többesszámban jórészt eltűnik az alany-, tárgy- és megszólító eset különbsége.

Alaktanilag a páli helyzete sajátságos. Bár a jelzett tendenciák jellemzik, ámde itt még nem lezárult folyamatokról van szó. Ezért, különösen a legrégibb versekben, bármelyik óind alak (fonetikailag „lefordítva") előfordulhat még, sőt, azok mintájára nyelvtörténetileg megmagyarázhatatlan, funkcionálisan felesleges mesterkélt, „sznob" igealakok is jócskán szerepelnek. Így aztán a kar- igetőből 19 különböző módon képzett alakkal is kifejezhetem azt, hogy ‘csinált'.

Az újind nyelvek meghatározó különbsége az ó- és középindtől nem hangtani, hanem nyelvtani. Az alaktan lekopása lényegében teljes, ezért a nyelv szerkezete alapvetően megváltozik: ragok helyett viszonyszók és segidégék, továbbá meghatározott szórend fejezik ki a mondatbeli viszonyokat. Mivel ezek már teljesen elszakadtak a szanszkrittól, az onnan merített kölcsönszavakat szanszkritosan használják (nem hasonítják magukhoz), így a hangállomány újra tagoltabb lesz; sőt, perzsa és arab hatásra számos új mássalhangzó is megjelenik. Az a hang viszont szinte teljesen elveszti fonéma-értékét, szó végén sohasem ejtik, szó belsejében is sokszor kiesik, olykor viszont ejtéskönnyítőként alkalmazzák. Így az óind dharma, törvény (páli dhamma) hindíül dharam-nak hangzik.

A théraváda kánon nyelve

A buddhizmus modernebb, mahájána ágának szent szövegei sokféle nyelven olvashatók: szanszkritul, kínaiul, tibetiül, mongol, japán és koreai nyelven. Ezzel szemben az orthodox déli buddhizmus, a thera-vāda (a vének tana) szövegei ma már csak páliul léteznek. A csúfosan hīna-yāna-nak, nyomorúságos vagy szűk ösvénynek is nevezett tradicionálisabb irányzat valaha észak-Indiában és közép-Ázsiában is elterjedt volt, s néhány szövegtöredéket itteni középind, illetve szanszkrit nyelven is megtalálták, de ez nem sokat változtat az összképen.

A hagyomány szerint a Buddha tanításait halála után három nagy gyűlésen (zsinaton) rendezték követői, az utolsó - több, mint száz évvel a mester pari-nibbāna-ja, végső ellobbanása után - Asóka császár idején volt. Az immár rögzített szövegtestet, a kánont Asóka fia, Mahinda vitte Ceylon (Srí Lanká) szigetére; kétszáz évvel később, időszámításunk kezdete előtt nem sokkal ott foglalták írásba. Innen került később Burmába (Myanmar) és Thaiföldre, majd Kambodzsába és Laoszba. Bár a théraváda tradíció nem volt mindig ereje teljében, pl. a XI. században Burmából kellett újrahonosítani Ceylonban, alapjában feltételezhető, hogy a ma fellelhető kéziratok eléggé hasonlítanak a kétezer éve lejegyzettekhez.

E kánont nevezték pālinak (vagy pāḷīnak), szövegnek, szembeállítva a kommentárral (aṭṭha-kathā). Mivel a kommentár eredeti nyelve ószingaléz volt, ezért a kánon nyelvére is vonatkoztatható a páli szó, noha a ceyloni hagyomány ezt māgadhīnak, Magadha országbélinek mondja. Az elnevezés logikus, hiszen szerintük a kánon a Buddha szavait tartalmazza, és ő Magadha környékén tanított; ennek ellenére tarthatatlan.

Első ránézésre is világos, hogy a kánon nem a Mester szava. Számos olyan esemény szerepel benne, ami későbbi; nevezetes például a Buddha temetésének elbeszélése a Mahā-parinibbāna-sutta-ban. Az elfogulatlan elemzés pedig bebizonyítja, hogy a negyven kötetnyi kanonikus irodalom legalább két évszázadon át bővült és formálódott. A kánon egységes nyelve is jelzi, hogy nem szószerinti emlék, hiszen a benne szereplő emberek eredetileg bizonyosan alapvetően különböző tájszólásokat használtak.

Mindezek ellenére elképzelhető lenne, hogy a Megvilágosodott beszédei valóban szó szerint maradtak fenn, és ezek nyelvéhez illesztettek minden mást. Azonban, mivel sok szöveget lényegesen eltérő változatokban is ismerünk, tudjuk, hogy tartalmilag sem volt pontos a hagyomány, nem hogy szó szerint, sőt nyelvtanilag és hangtanilag is pontosan őrizte volna a Tanítást. Ez egyébként teljesen megfelelt a Tanító szándékainak, aki sokszor hangsúlyozta, hogy szavait nem bemagolni, hanem megérteni kell; s halála előtt kimondottan feljogosítja a szerzetesek közösségét a kisebb szabályok szükség szerinti módosítására. Egy ízben konkrétan a nyelv kérdésében is állást foglalt:

Volt a szerzetesek között két papi születésű testvér, Jamela és Kékuta; szépszavúak, szépbeszédűek. Elmentek a Magasztoshoz, üdvözölték, majd oldalt leültek. „Mostanság, uram, sokféle nevű, sokféle nemzetségű, sokféle születésű, sokféle családból való ember áll be szerzetesnek. Ezek saját tájszólásukkal megrontják a Megvilágosult szavát (te sakāya niruttiyā buddhavacanaṁ dūsenti.). Hadd tegyük át mi, uram, a Megvilágosult szavát védikusra (chandaso āropema)!" A magasztos Megvilágosult megfeddte őket ... „Elrendelem, szerzetesek, hogy a Megvilágosult szavát saját tájszólás[otok]on sajátítsátok el (anujānāmi, bhikkhave, sakāya niruttiyā buddhavacanaṁ pariyāpuṇituṁ)" (Vinaya-piñaka II. 139)

Bizonyos az is, hogy a páli nem mágadhí nyelv. Ismerjük ugyanis a drámai prákritok közül a mágadhít, persze, ezer évvel későbbi alakjában; a színpadon a köznép nyelvét szimbolizálja. A legrégibb dzsáina szútrák nyelve ardhamágadhí, „fél-magadhai", ami nem meglepő, hiszen a Dzsina ugyanott és ugyanakkor élt, mint a Buddha. Asóka császár, aki Magadhában uralkodott (a Buddha után kb. egy évszázaddal), sziklafeliratai nagy részén szintén e nyelvet használja. Mindezekből a mágadhí két feltűnő sajátossága tisztán látszik: minden r hang helyett l áll, és a legtöbb szóvégi o helyett e. Ezek pedig a páliból lényegében hiányoznak; zárványszerű előfordulásaik, a „mágadhizmusok" viszont mutatják, hogy a szövegek eredeti nyelve valóban mágadhí lehetett. A mágadhizmusok jellegzetes példái ténylegesen a Mester korát idézhetik; így a bhante, bhikkhave megszólítások (‘uram', ‘szerzetesek'), illetve a rendkívül gyakori ‘éspedig': seyyathā, tad yathā helyett.

Tudjuk, hogy még Asóka császár sem gondolta úgy, hogy a buddhista szövegek helyes nyelve a páli lenne, hiszen ahol említi őket (Bairáti, másképpen Bhábrai sziklafeliratán), a címek mágadhí változatát adja. Ha tehát a páli nem buddha-vacana, akkor milyen nyelv? Minden bizonnyal egyfajta szerzetesi (de esetleg hivatalnoki és kereskedői is) közös nyelv, mint a hellénisztikus koiné, ami a különböző tájszólások erdőjéül adódott. Ezért viszonylag tagolt ejtésű, lehetőleg őrzi az eredeti mássalhangzókat, hogy mindnyájan megérthessék, így hangalakjában elég archaikus. A közérthetőségre törekvés világos nyoma szövegeinkben az egyébként teljesen funkciótlan szinonimahalmozás, ami - a formulaszerű ismétléseken kívül - a théraváda kánon legfeltűnőbb stílusjegye.

Ez a tendencia is a Buddhától ered: az Araṇa-vibhaṅga-sutta-ban (Az elvonultság taglalása), miután előírta, hogy a szerzetes „lassan, nem sietve" beszéljen, így szól:

Ne ragaszkodjon a helyi tájszóláshoz (janapada-nirutti), ne hagyja el a közös nevet (sam-aññā). ... Ugyanazt a dolgot az egyik vidéken bögrének, másutt csészének, tálnak, edénynek, csupornak, köcsögnek, illetve korsónak nevezik. Ahogy azon a vidéken nevezik, csakis úgy említi, szívósan kötődve, ragaszkodva - „csak ez helyes, a többi téves": ilyen a tájszóláshoz való ragaszkodás és a közös név elvetése. ... „Tiszteletreméltó [szerzetestársaim] ezt összetéve említik", s ő is úgy mondja, kötetlenül: ilyen a tájszóláshoz nem ragaszkodás és a közös név el nem vetése.

Ez a szinkretikus, befogadó attitűd - ami egyáltalán nem csak nyelvileg jellemző a buddhizmusra - eredményezi azt, hogy a ragozás minden változata fellelhető a páliban, amit egyáltalán valahol még vagy már használtak akkortájt Indiában. Ez a prózai szövegrészekben kevésbé jellemző (egyszerűen elfelejtették a furcsaságokat), a versekben azonban az időmérték gondoskodott fennmaradásukról. A késői, már Ceylonban írott szövegekből, amiket egy homogénebb, lényegében egységes anyanyelvű szerzetesi közösség alkotott meg, a párhuzamos alakok már nagyrészt hiányoznak.

Valószínű tehát, hogy a páli sohasem volt valamely nép nyelve; de azért fő vonásai sejthetőleg mégiscsak egy terület jellegzetességeit tükrözik. A rendelkezésünkre álló adatokból úgy tűnik, hogy ez egy középnyugati, Uddzsain (Ujjenī) környéki dialektus lehetett.[2] Ez szépen illik ahhoz a tényhez, hogy Mahinda Uddzsainból származik, és szerzetestársait is onnan vitte magával Ceylonba. (Egyébként a szingalézek is e környékről, valószínűleg Gudzsarátból hajóztak Ceylonba, nagyjából egy évszázaddal azelőtt.)

A páli irodalom

A páli irodalom théraváda buddhista irodalom. Ez meglehetősen behatárolja az előforduló témákat és műfajokat; a théraváda ugyanis szinte kizárólag szerzetesi irányzat, és a Buddha elég szigorúan korlátozta követői kulturális életét is. Már a novíciusoknak is előírt szabály a „tartózkodás tánctól, énektől, zenétől, látványosságok nézésétől (nacca-gīta-vādita-visūka-dassanā veramanī)." (Sikkhā-pada-kathā: Vinaya-piṭaka I. 83) Így aztán nincs páli kalandregény és szerelmes vers, tragikus vagy humoros irodalom, s teljesen hiányzik a dráma is. Páliul minden emelkedett és tanulságos (jó esetben), avagy szárazan taglaló és unalmas (gyakrabban).

Cserében viszont páliul juthatunk legközelebb a világ egyik legnagyobb vallási géniuszának eredeti gondolataihoz. Csak a páli kánon alapján fejthető meg a Buddha titka, itt bontakozik ki előttünk valódi személyisége, életútja, látomásának és karizmájának magyarázata. A független mahájána hagyomány ebből a szempontból szinte értéktelen. Történeti forrásként is igen izgalmasak e szövegek, hiszen egy jól meghatározott korszakból egy körülírt területről (a Gangesz középső medencéje az i. e. 4. században) számtalan apróbb-nagyobb részletet őriznek. De olvashatunk páliul meséket és legendákat, kiseposzt és királyi krónikát, tankölteményt és szubjektív lírát is.

A théraváda kánon, a Ti-piṭaka Három kosara a Vinaya-, a Sutta- és az Abhidhamma-piṭaka. A Vinaya a Viselkedés kosara, a szerzetesi életmód szabályait és a buddhista jogot tartalmazza. Minden szerzetesi közösség kéthetente, az uposatha-napon összegyűlt, és közös gyónást tartott. Ennek gerince a Pātimokkha-sutta, a 227 (apácáknál 311) ‘Magunkra öltendő' szabály recitálása. Ez a szöveg, kommentárjával együtt a Vinaya első könyve, a Sutta-vibhaṅga (A Sutta taglalása). A kommentár nem csupán magyarázza és részletezi az egyes szabályokat, hanem azt is elmeséli, hogy miért került sor a bevezetésükre. E történetek nagy része csak kitalált, olykor nem is cseng teljesen egybe a magyarázandó szabállyal, de valószínűleg sokszor tényleges események emlékei. A Vinaya második fő része a Khandhaka, Fejezetek, ennek két kötete a Mahā-vagga és a Cūḷa-vagga (Nagy és Kis rész). Itt a Buddha megvilágosodásától kezdve egészen a második zsinatig (száz évvel a Mester halála után) követhetjük a Rend fejlődését, bár a tulajdonképpeni téma a különféle szertartások és eljárások leírása. Az utolsó könyv, a Parivāra (Járulék) jóval későbbi (i.sz. 1. század?) rendszeres összefoglaló könyv, már Ceylonban készült.

A kánon második témája a Tanítás, dhamma, amit a Tanítóbeszédek kosara fejt ki. A sutta vagy suttanta valószínűleg nem a szanszkrit sūtra (‘fonál', tömör, formulaszerű összefoglalása egy témának) páli megfelelője, hanem alapja a sūkta szó :'jól-mondott', azaz ‘bölcs beszéd, himnusz'. A hatalmas Sutta-piṭaka öt, nikāya nevű gyűjteményre tagolódik. A Dīgha-nikāya, a Hosszú [beszédek] gyűjteménye, 34 igen terjedelmes szöveget tartalmaz. Többségük máshitűekkel való vita, vagy tanításaik - meglehtősen formális - elemzése. Kiemelkedően érdekes a Mahā-parinibbāna-sutta, a Megvilágosodott utolsó esztendejének elbeszélése, amely számos fontos történelmi részletet és hitelesnek látszó tanítást tartalmaz. A Siṅgāla-sutta témája is egyedülálló, ugyanis itt nem a szerzetesek, hanem egy gazdaember, Siṅgāla számára fogalmazza meg a Beérkezett a helyes viselkedés szabályait. A Mahā-satipaṭṭhāna-sutta a buddhista meditáció (‘Az éberség megalapozása') tankönyve. A Sakka-pañha-suttában (Indra isten kérdései) még egy szerelmes dal is fennmaradt (II. 265 skk.)

A Közepes gyűjtemény, Majjhima-nikāya 152 rövidebb szövege általában régibb, hitelesebb és közismertebb is, mint a kánon más részei. Itt a Buddha még nem királyfiból lett csodatévő, hanem csupán éles eszű és bölcs tanító. Bő válogatása olvasható magyarul is, Buddha beszédei címen Vekerdi József fordításában.

A Saṁyutta-nikāya, a Kapcsolatos [szövegek] gyűjteménye, nagyrészt későbbi, gyakran erősen kivonatolt és sztereotipizált szövegek tematikus csoportokba rendezése. Legfontosabb közöttük a Dhamma-cakka-pavattana-sutta, a Megvilágosodott első beszéde (rövidebb változata a Mahā-vaggában is fennmaradt). Teljesen eltérő jellegű, és gyakran igen archaikus anyagot tartalmaz az első rész (Sa-gāthā-vagga), amely rövidebb-hosszabb versek (tkp. énekek, gāthā) köré szőtt történeteket ad elő.

Az Aṅguttara-nikāya, a Rákövetkezők gyűjteménye, hasonlít a Saṁyuttához, de itt a csoportosítás alapja a szövegekben szereplő valamely fontos szám. Persze néha nem ott találjuk meg a dolgokat, ahol keresnénk; például a „négy nemes igazság" nem a Négyes fejezetben (Catukka-nipāta) van, hanem a Hármasban, mert a háromféle eretnekségről szóló beszédbe van beleszőve.

Az utolsó csoport a Sutta-piṭakában valójában egyáltalán nem sutták gyűjteménye, hanem 15, olykor egyenként is igen hosszú szöveg halmazata; ez a Khuddaka-nikāya, a Kisebb [könyvek] gyűjteménye. Nyilvánvaló, hogy a kánon összes többi részének lezárulta után ide még felvettek újabb szövegeket, talán az i.sz. 2. századig. Nehezen megmagyarázható, de tény, hogy igen korai szövegek is bekerültek ide; esetleg egy másik irányzat régi hagyományából később vették át a kánon szerkesztői? E régi beszéd-gyűjtemények: a Sutta-nipāta utolsó két fejezete, továbbá az Iti-vuttaka és az Udāna.

A Szerzetesek és Apácák dalai (Thera-gāthā, Therī-gāthā) sokszor igen szép versek, amelyekben a szerző világi életére, szenvedésekre és hányattatásokra emlékszik vissza. A Dhamma-pada (A Tan szavai) bölcselkedő lírája népszerű a buddhista országokban; magyarul Fórizs László fordításában olvasható.

A Jātakák mesegyűjteménye 547 mesét foglal magába, úgymond azért, mert valamelyik szereplőjük a leendő Buddha egy régebbi születésében. Egyébként csak a tanulságot tartalmazó versek kánonikusak, a prózát sokáig szabadon mesélték, csak az i.u. 5. században rögzítették. Körülbelül egy tizedét Vekerdi József magyarra fordította, Dzsátakák: buddhista születésregék címen. Az utolsó néhány jātaka valójában nem mese, hanem kiseposz; a délkelet-Ázsiában közkedvelt Vessāntara-történet a leghosszabb, 786 szakaszból áll.

A kánon harmadik kosarát, az Abhidhamma-piṭakát később, időszámításunk kezdete körül fűzték az első kettőhöz. Az abhidhamma, bár szokásosan ‘felsőbb tan'-nak értik valójában csak azt jelenti, hogy ‘a Tanról szóló'. Nem önálló spekulációk jellemzik, hanem a sutták fogalmainak tematikus kigyűjtései, és e listák értelmezései. Hét mű tartozik ide, amelyek közül érdekes a Katha-vatthu (Vitakérdések), amely az Asóka császár idején ülésezett harmadik zsinaton elvetett tanok cáfolatát tartalmazza; szerzője a zsinaton elnöklő Moggalliputtatissa.

A nem-kánonikus irodalom nagy része is a kánonhoz csatlakozik, elsősorban a több mint száz kötetnyi kommentár. Ezek többnyire későiek, az i.sz. 5. századtól kezdve keletkeztek, de gyakran felhasználtak azóta már eltűnt, ó-szingaléz nyelvű forrásanyagot is. Érdekesebb ezeknél két önálló bölcseleti munka. A Visuddhi-magga (A megtisztulás útja) a neves dél-indiai származású kommentátor, Buddhaghosa műve, a théraváda tanok és gyakorlat klasszikus összefoglalása. A Milinda-pañha (Menandrosz kérdései) az i.e. 2. századi baktriai görög uralkodó és Nágaszéna buddhista szerzetes valószínűleg fiktív, de izgalmas és tartalmas vitája a buddhai tanítás koherenciájáról. A mű eredeti magva időszámításunk kezdete körül keletkezhetett, és valószínűleg nem páliul írták; a tanítása sem tisztán théraváda. A párbeszédhelyzetben rejlő lehetőségeket kiaknázva több (talán négy) bővítményt is fűztek hozzá; az így kialakult, kissé heterogén szöveget Burmában a kánon részének tartják.

India kulturális övezetében egyedül Ceylonban maradt fenn régi krónika. A Dīpa-vaṁsa, A sziget krónikája a régebbi, nyelvében és versezetében is olykor döcögős; ennek kibővítése és epikus formára hozása a Mahā-vaṁsa (Nagy krónika). Fő tartalmuk: Ceylon története a szingaléz hódítástól az i.sz. 4. századig; Észak-India és a buddhista rend története a Buddhától Asókáig. A Mahā-vaṁsát négyszer meghosszabították, így most már 1815-ig, az angol hódításig tart; a folytatásokat gyakran Cūḷa-vaṁsának, Kis krónikának nevezik. A krónikák a buddhizmus és a páli irodalomtörténet szempontjából is fontos adatokat tartottak fenn, például a zsinatokról, a szövegek Ceylonba kerüléséről vagy a kánon írásba foglalásáról.

A páli nyelvészeti irodalom, amelynek végső soron e nyelvtan is örököse, a szanszkrit grammatikai hagyományt folytatja. Az első fennmaradt nyelvészeti mű Kaccāyana klasszikus nyelvtana az első évezred végéről; ennek feldolgozása a két népszerű nyelvtankönyv, a Rūpa-siddhi és a Bālāvatāra 1400 körülről. Önálló és alaposabb mű Moggallāna grammatikája a 12. század végéről; ugyanekkor keletkezhetett a legrégibb fennmaradt szótár, az Abhidhāna-ppadīpikā, Az elnevezések megvilágítása.

Budapesten, 1999. április 7-én

Ruzsa Ferenc

a-ppamādena sampādetha
 

[1] A preklasszikus nyelv, az upaniṣadok és az eposzok régebbi rétege valószínűleg kivétel: többé-kevésbbé élő nyelvállapotot rögzíthetnek.

[2] Asóka feliratai közül a Girnári, a Kathiávár félszigeten, hasonlít nyelvében leginkább. A császár halálával széteső Maurja birodalom után a magadhai nyelv tekintélye csökken, és (esetleg a páli kánon hatására is?) a „nyugatias" nyelvjárás előfordul délkeleten is. Így az i. e. 1. században Kháravéla, Kalinga (Orissza) királya, Háthígumphái (Bhubanésvar) feliratának nyelve szinte azonos a pálival; Asóka még ugyanitt (Dhauliban) mágadhí nyelvű feliratot helyezett el.

1.1 A szanszkrit nyelv története

1.1.1 Az indoeurópai eredet

A nyelveket eredetük és összetartozásuk szerint nyelvcsaládokba rendezzük. A szanszkrit nyelv az indoeurópai[1] nyelvcsalád tagja. A megnevezés azoknak a népeknek a földrajzi elterjedtségére utal, amelyek az ókor folyamán szinte egész Európát és Ázsiát Indiáig fokozatosan a lakóhelyükké tették, s amely népek és későbbi leszármazottaik egymáshoz hangtani, alaktani, mon­dattani és szókincsbeli sajátosságokban hasonló nyelveket beszéltek és beszélnek. Az indoeurópai nyelvek ezen kívül más területeket is meghódítottak, ez azonban már nem az ókorban, hanem az újkori gyarmatosítás idején történt.

A nyelvcsaládon belül megkülönböztethetők alcsoportok is az egyes nyelvek szorosabb összetartozása alapján. Az alábbiakban összefoglaljuk a nyelvcsalád legfontosabb tagjait, amelyek közül néhány nyelv ma már csak emlékeiben létezik. A táblázat tudatosan az indoiráni nyelvekre helyezi a hangsúlyt, mert ezek a szanszkrit nyelv legközelebbi rokonai.

A felsorolásból kitűnik, hogy az indoeurópai nyelvek mind a mai napig igen jelentős szerepet töltenek be az emberi világban, nem csoda tehát, hogy már régóta foglalkoztatja a tudo­mányt a nyelvcsalád eredete. A nyelvek közötti kapcsolat kérdése a 18. század végén vetődött fel, éppen a szanszkrit nyelv megismerése révén. Amikor klasszikus műveltségű tudósok döbbenten találták szembe magukat az ógörög, a latin és a szanszkrit nyilvánvaló hasonlóságaival, e kérdés tudományos kutatása is megindult. Így született meg az összehasonlító nyelvtudomány. Ennek kezdetét 1786-ra teszik, amikor Sir William Jones, az indiai Bengáli Ázsia Társaság elnöke elő­ször fogalmazta meg e nyelvek összetartozásának tényét.

A vizsgálódások arra irányultak, hogy találjanak egy olyan ősnyelvet (az ún. alapnyelvet), amelyből a nyelvcsaládba tartozó egyes nyelvek az idők során leágazhattak, majd lassan eltávolodhattak egymástól. Ezzel párhuzamosan az ezen ősnyelvet beszélő (vagyis az alapnyelvi állapotban élő) nép földrajzi helyének, az indoeurópai őshazának a kutatása is megindult. Tekintettel azonban arra, hogy a tudomány álláspontja az alapnyelvi állapot időpontjára és a (kisebb vagy nagyobb) őshaza földrajzi helyére vonatkozóan meglehetősen bizonytalan (e bizonytalanság oka az a tömérdek elképzelés, melyek egymásnak is ellentmondva az indoeurópai népek történeti területeinek minden elkülöníthető földrajzi egységét őshazának tekintették már), e rövid beve­zetőben nem vállalkozhatunk a kérdésnek még csak a vázlatos összefoglalására sem. Az érdek­lődők számára kiváló magyar nyelvű ismertetés áll rendelkezésre, Makkay János Az indoeurópai népek őstörténete című, a Gondolat kiadónál 1991-ben megjelent munkája.

1.1.2 Az indoirániak, indoárják

Az indoeurópai nyelvek felsorolásából látható, hogy a szanszkrit a legősibb indoárja nyelv. Az indoárja kifejezés csak az Indiát meghódító árjákat jelenti. Az árják másik csoportját az irá­niak alkotják, ebből adódik az indoiráni elnevezés. Az árja terminus jelentése ‘nemes', az ‘ari' ‘idegen, ellenség' jelentésű szó származéka. Eredetileg arra utalhatott, akiknél idegenek (vendégek, szolgák, foglyok?) tartózkodnak. Az ‘irán' kifejezés az ‘ari' birtokos esetéből származik. Az árja terminus rossz csengését a második világháború ismert körülményei folytán kapta.

A későbbi indoirániak elődei minden bizonnyal a korai indoeurópai szállásterületnek in­kább a keleti részén, valószínűleg a dél-oroszországi sztyeppéken helyezkedhettek el, nyugati és déli szomszédaik a későbbi balti-szlávok, valamint görögök lehettek, legalábbis erre enged követ­kez­tetni számos alapvető nyelvi hasonlóság. Kelet felől azonban az indoárják kapcsolatba kerülhettek finnugor népességekkel is, így léteznek magyar szavak, amelyek ebben az időszakban kerülhettek a nyelvünkbe (pl. száz, ostor, arany, szarv stb.). Másik kapcsolódási pontunk az indo­iráni népességhez egy Magyarországon is beszélt indoiráni nyelv, a cigány (romani), amely való­színűleg egy nyugat-indiai dialektusnak az évszázadok során igen erősen átalakult for­mája.

Az indoirániak az oroszországi sztyeppékről a Kaszpi-tengertől keletre eső területeken át vonultak dél felé. Közülük váltak ki kb. i.e. 1700 és 1300 között az indoárják, akik az iráni fennsíkot érintve fokozatosan és több hullámban közelítették meg későbbi hazájuk észak-keleti területeit. Ezen kívül egy csoportjuk i. e 1500 körül megjelent a Közel-Keleten, ahol jelentős sze­repet játszottak az észak-mezopotámiai Mitanni királyság életében. Valószínűleg általuk terjedt el a lótartás szokása is keleten. Jelenlétüket számos személynév, istennév, sőt egy lótartásról szóló, hettita nyelven írt könyvecske számos adata is bizonyítja. Az árják Indiába a Hindukus hágóin át a mai Pandzsáb keleti részén hatoltak be több ütemben, innen vándoroltak fokozatosan kelet felé meghódítva egész Észak-Indiát: az i.e. első évezred közepére már a Gangesz folyó völgyét is benépesítették. Korábban úgy gondolták, hogy az Indus folyó völgyében kialakult magaskultúra, az úgynevezett Indus-völgyi kultúra is az indoárja hódítás következményeképpen tűnt le. Ma azonban úgy véljük, hogy a Harappá és Móhendzsódáró, e két nagy város szimbolizálta civilizáció már régen (i.e 1800 körül) lehanyatlott belső viszályok, vagy az időjárás kedvezőtlenné válása miatt. Így az indoárjáknak könnyen sikerült meghódítani az ott talált, részben a ma Dél-Indiában található dravidákkal rokon lakosságot, részben pedig azokat a munda törzseket, amelyek maradványai ma már jóval kisebb számban élnek India déli részén. A két különböző népesség találkozása hihetetlenül termékenynek bizonyult, hiszen létrejött egy nagyon sokszínű, jelen­tőségét és nagyságát máig megőrizni képes, csodálatos civilizáció: India.

Az indoirániak másik része, az irániak, az indoárjákhoz képest valamivel később érték el az irá­ni fennsíkot, ahol (az ottmaradt kisszámú indoárja közösséget meghódítva) letelepedtek, s a Kaszpi-tengertől délre fekvő területeken nyugati irányba terjeszkedve belőlük alakult ki a későbbi perzsa nép. Itt formálódott meg az Aveszta, a zoroasztriánus vallás szent könyve. A próféta Zoro­aszter (Zarathustra) korát az i.e. 1. évezred elé teszik néhány évszázaddal, míg az Aveszta nyelve, bár igen archaikus elemeket őriz, minden bizonnyal már csak az irániak i.e. 800 körüli végleges megtelepülése utáni időkben alakult ki. A perzsák híres királya, Dareiosz (i.e. 500 körül) korából származnak az óperzsa nyelvű feliratok, amelyek szintén igen sok archaikus elemet tartalmaznak.

1.1.3 Az indoárja nyelvek

A szanszkrit nyelv története első fennmaradt emlékétől, a valószínűleg i.e. 1400 és 800 között szü­le­tett Rigvédától kezdődően a mai napig jól nyomonkövethető. A nyelvfejlődésnek azonban egy sajátos formáját találjuk Indiában. A Védák megalkotásától kezdve a papok nemcsak maguknak a szent szövegeknek a pontos megőrzését tűzték ki célukul, hanem igyekeztek a mindennapi életben használt nyelv változásait is elkerülni. Kezdetben persze ez a két dolog nem különbözött lényegesen egymástól, a himnuszok nyelve inkább csak irodalmisága révén tért el. Később azon­ban egyre jobban eltávolodott a beszélt nyelv a papok által használt irodalmi és vallási nyelvtől. A papi rend ily módon kezdett nemcsak társadalmilag, hanem nyelvileg is elkülönülni a népesség többi részétől. A nép ajkán az archaikus szanszkrit nyelv gyors változásokon ment keresztül, kialakultak a korai középind nyelvek (első megfogható emlékük az i.e. 3. századból Aśoka király feliratai), a páli, a prákrit, később az apabhransa, amelyek végül is India mai modern nyelveihez vezettek, míg ezzel párhuzamosan a papság által tudatosan őrzött archaikus nyelv csak lassan változott, ámde változott, s ennek révén beszélhetünk ma a szanszkrit nyelv egyes szakaszairól.

1.1.4 A szanszkrit nyelv történeti szakaszai

1.1.4.1 A védikus szanszkrit

A szanszkrit nyelv legkorábbi emlékei a szanhiták (saṁhita), a Rigvéda (ṛgveda), a Számavéda (sāmaveda), a Jadzsurvéda (yajurveda), és az Atharvavéda (atharvaveda), keletkezésük kb. az i.e. 8. század végére fejeződött be, bár egyes részleteik ennél jóval későbbre datálhatók. Ezután következik a bráhmanák (brāhmaṇa), az áranyakák (āraṇyaka) és az upanisadok (upaniṣad) irodalma, amelyek a szanhitákkal együtt a sruti (śruti), vagyis a ‘kinyilatkoztatott' (hallott) tudás irodalmát adják, szemben a szmriti (smṛti) szövegekkel, melyek viszont már nem kinyilatkoztatáson alapulnak. Ide tartoznak a szútrák (sūtra), az eposzok és a puránák (purāṇa) is. A sruti szövegek, továbbá a szútrák elsősorban a védikus áldozati hagyományhoz kapcsolódnak: istenekhez szóló himnuszok, mítoszok, az áldozati cselekmények leírásai, magyarázatai. Érdekes megemlíteni, hogy szövegváltozatok alig vannak, ami arra utal, hogy a papságnak sikerült egy igen jól szervezett, egész Észak-Indiára kiterjedő vallási rendszert kiépíteni, amelyben a szanszkrit nyelvnek egyik nyelvjárása vált uralkodóvá.

A védikus szanszkrit a klasszikushoz képest mutat néhány, nem igazán bonyolult eltérést. Ilyenek például a cerebrális ḷ és ḷh -hang használata, néhány eltérő végződés a névszóragozásban, az ige­kötőknek az igéktől elválasztott elhelyezése a mondatban. Nagyobb nehézséget okozhat a védikus nyelv igen gazdag igerendszere, több olyan igealak is létezik, amelyek később teljesen eltűnnek a nyelvből. Ezen eltérések azonban a klasszikus szanszkrit ismeretében könnyen feldolgozhatók, bár léteznek kifejezetten védikus nyelvtanok is.

1.1.4.2 Pāṇini és az ind grammatikusok

Mivel a papok tudatosan törekedtek a védikus szövegeknek, sőt magának a nyelvnek a pontos megőrzésére, a himnuszok keletkezésével szinte egyidőben kialakult az ind grammatika is. Az elsődleges cél az volt, hogy az áldozatok során a szövegeket változatlan formában tudják elismételni, mert csak a helyesen elmondott szöveg képes a várt hatást elérni. Ennek érdekében a szövegeket elemeire bontották, feloldották a hangváltozásokat, s az így kapott ún. pada szöveget is kívülről megtanulták, ahogyan ezt az összes többi szöveggel is tették. Ehhez a művelethez persze ismerniük kellett nyelvük hangállományát, a hangtani szabályokat, ez pedig a fonetika tudományához (śikṣā) vezetett. A védikus szövegek értelmezéséhez azonban szükség volt a szöveg mélyebb szerkezetének az elemzésére is, így kialakult a nyelv szabályosságait vizsgáló tudomány, a nyelvtan (vyākaraṇa), az egyes szavak jelentésének meghatározására pedig az etimológia (nirukta). Ennek a grammatikai tradíciónak a csúcspontján áll Pāṇini, a zseniális nyelvész, akinek alakja elhomályosítja az elődök hosszú sorát. Az i.e. 4. században élt mester kb. 4000 darab, 2-3 szavas szútrából álló műve, az aṣṭādhyāyī összegezte mindazt, amit az addigi grammatika megalkotott. Pāṇini nyelvezete sajátos, hihetetlenül tömör, matematikai képletekhez hasonló, szinte mesterséges, amely azonban alkalmas volt a szanszkrit nyelv minden jelenségének leírására. Ez a grammatika születésétől fogva mind a mai napig a szanszkrit nyelv kódexe, meghatározza a sza­bályokat, a kereteket, amelyektől nem szabad eltérni. A Pāṇini által leírt nyelvállapot nem a védi­kus himnuszok nyelvállapotát rögzítette, hanem a szerző korában a papok által használt és beszélt nyelvet. Ettől fogva mindenki, aki szanszkrit nyelven kívánt írni, Pāṇini nyelvtana szerint írt, ennek alapján oktatták a szanszkrit nyelvet, ez lett a műveltség hordozója egész Indiában, s így maradhatott fenn szinte változatlanul a mai napig.

Pāṇini alapján hihetetlenül gazdag grammatikai irodalom jött létre, rengeteg kommentár, magyarázat, kiegészítés készült hozzá, még századunk második felében is születtek ilyen művek. Sőt kialakult a nyelvészet filo­zófiai oldala is, elsősorban az i.sz. 7. századi Bhartṛhari nyomán, amely a grammmatika segítségével kívánja elérni a megszabadulást (mokṣa). A grammatikai tradíció talán az ind szellem legnagyobb alkotása.

1.1.4.3 Epikus szanszkrit

Pãýini a védikus hagyományokat őrző papok által használt szanszkrit nyelvet rögzítette, azonban ugyanebben az időben létezett már egy a harcosok rendjéhez tartozó szóbeli hagyomány is, szintén szanszkrit nyelven. Legendákat, mítoszokat, régi történeti események emlékeit terjesztették vándorénekesek szerte az országban, az emberek nagyobb tömegei előtt. Ezek az irodalmi alkotások voltak az eposzok, amelyek végső formájukat folyamatos bővülés után csak kb. az i.sz. 2. századra nyerték el: a Rámájana (rāmāyaṇa) és a Mahábhárata (mahābhārata). Az eposzokban megőrződött szanszkrit szöveg, bár szinte teljes mértékben időben Pāṇini után keletkezett, mégsem mutatja mindazokat a jellegzetességeket, amelyeket a későbbi, Pāṇini alapján született klasszikus szanszkrit szövegek. Az eposzok nyelve nem a művelt papok csiszolt nyelve volt, hanem egy a szélesebb rétegek által is érthető szanszkrit nyelv. Ez az eposzok kialakulásának végére irodalmi nyelvvé vált, s valószínűleg korábbi formái lehettek alapjai a korai középind (prákrit) nyelveknek. Ez az epikus nyelvállapot szolgálhatott mintául a későbbi puránák számára, amelyek az eposzokhoz hasonlóan mítoszok, legendák, történeti események gyűjteménye, csak jóval kötetlenebb formában.

A Pāṇini által klasszifikált nyelvhez képest az eposzok figyelmen kívül hagynak néhány képzési szabályt, nagyobb szabadsággal élnek az igealakok használatában, például előfordul, hogy szenvedő igealakhoz cselekvő ragot tesznek. Ezek a különbségek azonban jóval jelentéktelenebbek azoknál, mint amelyeket a védikus és a klasszikus szanszkrit között tapasztalhatunk.

1.1.4.4 Klasszikus szanszkrit

Klasszikus szanszkrit nyelven írt irodalmi szövegekről csak az i.sz. 1. századtól beszélhetünk, ugyanis e korból származik Aśvaghoṣa Buddhacarita című műve. Az ebben meghonosított stílus vált Amaru és Bhartṛhari után az igazából Kālidāsához fűződő klasszikus szanszkrit irodalom alapjává. Természetesen tudunk korábbi irodalmi alkotásokról is, ezek azonban nem maradtak fenn. Mivel Kālidāsát az i.sz. 5. századra tehetjük, Pāṇinitől számítva kb. 800 esztendő telt el, s ezalatt a pontosan meghatározott nyelvi keretek ellenére is jelentős mondattani, stilisztikai, szókincsbeli változások zajlottak le a szanszkrit nyelvben. A védikus nyelv szókincsének egy nagy részét újabb szavak váltották fel, gyakran más, főképpen dravida nyelvekből, s új képzésformák is előtérbe kerültek. Megszűnt a védikus himnuszoknál alkalmazott hangsúlyjelölés, hiszen az egykori recitációs gyakorlatot már csak a himnuszok esetében alkalmazták. Az igealakok helyett szívesebben használtak igeneves formákat, leginkább szenvedő szerkezetben, s néhány korábbi képzésformára már csak elvétve akad példa a későbbiekben. A leglátványosabb változás azonban az összetételek korlátlan képzése területén jelentkezett, amelynek révén korábban gyakran használt mondattani szerkezeteket, például a mellékmondatokat küszöbölték ki. Ezáltal a nyelv veszített természetességéből, elmélyült a különbség a beszélt és az irodalmi nyelv között.

1.1.4.5 Buddhista szanszkrit

A buddhizmus Indiában folytonos versengésben állt az orthodox vallási-filozófiai rendszerekkel. A történelmi Buddha sem a papok által használt szanszkrit nyelvet használta, hanem kora népnyelvét, egy a páli nyelvhez közeli korai középind nyelvet, az ardhamágadhít. Halála után tanításait egy irodalmivá vált prákrit nyelven, a pálin jegyezték le, mely a théraváda buddhizmus máig használt szent nyelve Ceylon szigetén. A buddhizmusnak elkötelezett Aśoka király az i.e. 3. században feliratait háromféle prákrit dialektusban vésette kőbe. Az időszámításunk kezdete körüli időkben azonban a buddhizmus is fokozatosan áttért a szanszkrit nyelv használatára, hiszen a beszélt nyelvek igen gyorsan változtak, s amúgy is a szanszkrit volt a műveltség igazi hordozója. A prákrit nyelvekről a szanszkritra való ezen áttérés azonban nem mindig volt olyan tökéletes, mint a már említett Aśvaghoṣa esetében, aki gyönyörű klasszikus nyelvezettel és buddhista terminológiával népszerűsítette a buddhizmust a művelt rétegek körében is, s akinek számos követője akadt a klasszikus és a buddhista irodalomban egyaránt. Bizonyos buddhista iskolák (pl. a mahāsaṅghika) megpróbálták az eredetileg prákritul írt szövegeket szanszkritizálni, ez azonban többnyire csak félig sikerült: bár fonetikailag a szanszkrit alakokat használták, a nyelvtani szerkezetek a prákritot követték. Pāṇini mester előírásai ily módon nem érvényesültek, s emiatt egy sajátos keveréknyelv jött létre. Más buddhista iskoláknak (pl. a sarvastivāda) azonban sikerült az előbbieknél jóval helyesebb fordításokat készíteni, amelyek bár tartalmaztak prákrit elemeket, mégsem tekinthetők keveréknyelvnek. Ugyanezen iskola nem csak korábbi szövegek fordításait készítette, hanem saját műveket is létrehozott, amelyek, bár nem mindenben követik Pāṇinit, egy szép stílusú, természetes szanszkrit nyelven íródtak. A Pāṇini-féle nyelvtantól többé-kevésbé eltérő, a buddhisták által használt szanszkrit alapú nyelveket összefoglalóan buddhista hibrid szanszkritnak nevezzük.

1.1.4.6 A szanszkrit nyelv jelentősége

Az eddigiekből talán kiderült, hogy a szanszkrit nyelv hosszú története során sokszor mintegy versengett a prákrit nyelvekkel az elsőbbségért. Volt időszak, a korai buddhizmus időszaka, amikor a vallás nyelve mellett egyben hivatalos nyelv is egy prákrit volt. Az i.sz. 2. században azonban már a feliratok is szanszkritul íródtak, s ez az időszak az orthodox vallási és filozófiai rendszerek reneszánszának a kezdetével is egybeesett. Az idők során csak a szanszkrit volt képes hatalmas területeket kulturálisan és közigazgatásilag is összekötni, s nem változtat ezen az a tény sem, hogy a prákrit dialektusok maradtak a mindennapi élet köznyelvi formái. Példaképp a szanszkrit drámákat említhetnénk, ahol a magasabb rangú szereplők szanszkritul, az alacsonyabb rangúak és a nők prákritul beszélnek, ami nyilván tükrözi a valóságos állapotot. Bár a prákrit nyelveket kiszorította a szanszkrit, mégis kialakult azok irodalmi formája is: leginkább a dzsaina vallás szentiratai maradtak fenn irodalmi prákrit nyelven. Az i.sz. 1. évezred végén azonban már ők is egyre inkább a szanszkritot használták.

Végezetül a szanszkrit nyelv Észak-Indián kívüli szerepéről és hatásáról kell említést tennünk. Dél-Indiában az árja hódítás nem ért el akkora sikereket, mint északon, legalábbis ami a nyelveket illeti. A dravida lakosság megtartotta nyelvét, bár árja uralkodók a közigazgatásban hosszú időn keresztül a prákrit nyelvet használták. Ezt csak az i.sz. 4. századtól váltotta fel a szanszkrit, amely azután az adminisztráció mellett a kultúra egyik legfontosabb hordozónyelve lett délen is. A dravida nyelvek ez idő alatt (elsősorban a szókincs területén) sokat kölcsönöztek a prákrittól és a szanszkrittól is, a tamil nyelv azonban viszonylag korán irodalmi szintre emelkedett, s nagyobb mértékben független maradt az árja hatástól. A buddhizmus terjedése, s Indiából való kiszorulása a szanszkrit nyelvet távolabbi helyekre is eljuttatta. Közép-Ázsia és Kína területén nagy számban találtak buddhista szanszkrit iratokat, s Tibetben is számos szanszkrit szöveget fordítottak le. A szanszkrit a buddhizmus és a hinduizmus hordozónyelveként dél-keletre is (Bur­mába, Kambodzsába, Jáva szigetére stb.) eljutott, ahol erős hatást gyakorolt a helyi nyelvekre, elsősorban azok szókincsére.
 

[1] Az indoeurópai elnevezés az indogermán helyett a második világháború után vált általánossá a francia szokást követve.

Egy kis szanszkrit

Ananta-pāraṁ kila śabda-śāstraṁ;
Végtelen-túlpartú* valóban a szavak tudománya,
svalpaṁ tathāyur, bahavaś ca vighnāḥ.
igen kicsi ugyanakkor az élethossz, az akadályok pedig sokak.
Sāraṁ tato grāhyam, apāsya phalgu -
Ezért hát a lényeg ragadandó meg, elvetvén a nem fontost -
Haṁsair yathā kṣīram ivāmbu-madhyāt
mint ahogyan a hattyúk által a tej a vízből (t.i kiszedhető).**

­* A túlpartja végtelen távol van.
** A hagyomány szerint a hattyú képes kiinni a tej-víz keverékből a tejet.

Magyaros kiejtés szerint:

ananta-páram kila sabda-sásztram
szvalpam tathájur bahavas csa vighnáh
száram tató gráhjam apászja phalgu
hanszair jathá ksíram ivámbu-madhját (Recitáció meghallgatása)

Szószedet

· ananta (melléknév tőalakban) végtelen („an" fosztóképző + „anta" fővévből)
· pāra (semlegesnemű főnév alanyesetben) túlpart, vég
· kila (határozószó) valóban, tényleg
· śabda (hímnemű főnév tőalakban) hang, szó, nyelv, verbális hagyomány
· śāstra (semlegesnemű főnév egyesszám alanyesetben) szentiratok, tudomány
· svalpa (melléknév semleges alanyesetben) igen kevés, igen kicsi (su-alpa: „jó kevés")
· tathā (határozószó) úgy, ugyanúgy, és
· āyus (semlegesnemű főnév alanyesetben) élethossz, életkor
· bahu (melléknév hímnem többesszám alanyesetben) sok
· ca (simuló kötőszó) és, pedig
· vighna (hímnemű főnév többesszám alanyesetben) akadály
· sāra (semlegesnemű főnév egyesszám alanyesetben) lényeg
· tatas (határozószó) ezért
· grāhya („andó, -endő vagy ható, -hető" jelentésű gerundivum a √grah igéből) megragadandó
· apāsya (határozói igenév az apa√as igei gyökből) eldobván
· phalgu (melléknév, ill. semlegesnemű főnév egyesszám tárgyesetben), jelentéktelen, nem fontos
· haṁsa (hímnemű főnév többesszám eszközhatározós esetben) hattyú
· yathā (határozószó) ahogyan, mint
· kṣīra (semlegesnemű főnév egyesszám alanyesetben) tej
· iva (határozószó) mint
· ambu (semlegesnemű főnév tőalakban) víz
· madhya (semlegesnemű főnév egyesszám eredethatározos esetben) közepe

(Versmérték: upajāti ˘/ ̄ ˉ ˘ ˉ ˉ | ˘ ˘ ˉ ˘ ˉ ˉ )

A Satipaṭṭhāna-sutta eleje (Recitáció meghallgatása)

Evaṃ me sutaṃ ekaṃ samayaṃ bhagavā kurūsu viharati kammāsadammaṃ nāma kurūnaṃ nigamo. Tatra kho bhagavā bhikkhū āmantesi 'bhikkhavo'ti. 'Bhadante'ti te bhikkhu bhagavato paccassosuṃ bhagavā etadavoca:

Igy hallottam. Egy alkalommal a Magasztos a kuruk közt tartózkodott, a kuruk városában Kammászadammában. Ott a Magasztos így szólt a szerzetesekhez: „Szerzetesek!" „Tiszteletreméltó urunk!" - válaszoltak a szerzetesek. A Magasztos így folytatta:

"Ekāyano ayaṃ bhikkhave maggo sattānaṃ visuddhiyā sokapariddavānaṃ samatikkamāya dukkhadomanassānaṃ atthaṅgamāya ñāyassa adhigamāya nibbānassa sacchikiriyāya, yadidaṃ cattāro satipaṭṭhānā.
Ez a közvetlen út, szerzetesek, ami a lények megtisztulásához, a bánaton és siránkozáson való túllépéshez, a fájdalom és a gyötrődés megszűnéséhez, a helyes módszer megszerzéséhez, az ellobbanás megvalósításához vezet: a négyféle tudatossággal kísérés útja.

Katame cattāro:
Melyik ez a négy?

idha bhikkhave bhikkhu kāye kāyānupassī viharati ātāpī sampajāno satimā vineyya loke abhijjhādomanassaṃ.
Nos, ami a testét illeti, szerzetesek, a szerzetes szemléli a testet, szorgalommal, figyelemmel, tudatossággal, a világhoz kapcsolódó vágyakat és gyötrelmeket távol tartva.

Vedanāsu vedanānupassī viharati ātāpī sampajāno satimā vineyya loke abhijjhādomanassaṃ,
Ami az érzeteit illeti, szerzetesek, a szerzetes szemléli az érzeteket, szorgalommal, figyelemmel, tudatossággal, a világhoz kapcsolódó vágyakat és gyötrelmeket távol tartva.

Citte cittānupassī viharati ātāpī sampajāno satimā vineyya loke abhijjhādomanassaṃ,
Ami az elméjét illeti, szerzetesek, a szerzetes szemléli az elmét, szorgalommal, figyelemmel, tudatossággal, a világhoz kapcsolódó vágyakat és gyötrelmeket távol tartva.

Dhammesu dhammānupassī viharati ātāpī sampajāno satimā vineyya loke abhijjhādomanassaṃ."
Ami a tanításokat illeti, szerzetesek, a szerzetes szemléli a tanításokat, szorgalommal, figyelemmel, tudatossággal, a világhoz kapcsolódó vágyakat és gyötrelmeket távol tartva.