Az EBTC népszerűsítése Londonban

Szerző: 
Krausz András

Általában, amikor valamilyen bajba keveredem és nem tudom megoldani, azt veszem észre, hogy a probléma megoldódik magától. Így volt ez utazásom megkezdésekor is a reptéren, amikor is arra hívták fel a figyelmem, hogy a beszállókártyámon Andrew Krausz név áll, ez a név pedig semmilyen személyi azonosítómon nem szerepel. Közölték, hogy két karakter megváltoztatása lesz szükség, ami 30 000 forint. Elég kellemetlenül éreztem magam, hiszen ez egyértelműen az én hibám volt, de ahogy az lenni szokott, szerencsém volt. Mint kiderült, két karakter még határeset, így végül ezegyszer elengedtek egy felszólítással, hogy a jövőben hivatalos nevem használjam.  

Angliában az első benyomásom az volt, hogy átvertek. Csodálatos idő volt, a híres londoni esőzéseknek nyomát se láttam. És ez így volt ez egész héten, csak vasárnap, a reptéri buszon ülve láttam, hogy eleredt az eső.

London hatalmas város. Egy órán át kanyarogtunk a város közepéig, a Victoria állomásig, ahol a busz már csak araszolgatott, gyakran csak 5-10 centi hézaggal a többi autó mellett. Mindenütt régi, rendezett és jól karban tartott házak, jellegzetes romantikus és viktoriánus stílusban; emberek minden szín és rassz szerint, különböző nyelvek, illatok, szagok, ruhák, és rengeteg, rengeteg rohanás.

A kint létem alatt az angolon kívül hallottam német, olasz, francia, lengyel, orosz, kínai, török, arab és héber szót, és ezek csak azok a nyelvek, amiket felismertem, vagy megkérdeztem. Minden vallás képviselteti magát, és megfér a többi mellett.

Az emberek mindig nagyon barátságosak voltak. Akár az Egyesül Királyságban született angol, walesi, vagy skót volt az, akit kérdeztem, akár pár éve odaköltözött külföldi, mind nagyon segítőkészek voltak. Ha útbaigazítást kértem, legtöbbször azonnal feledték dolguk, és megpróbáltak pontosan oda irányítani, ahova én menni szerettem volna. Sokszor több utcát sétáltak velem, vagy egyenesen a kezembe nyomták telefonjukat, hogy megmutassák merre menjek.

Az emberek többsége Londonban sietve, gyorsan és céltudatosan, de higgadtan közlekedik. Ritkán hallottam kiabálást az utcákon, és még a legijesztőbb emberek is udvariasak voltak. Megfigyelésem szerint a legtöbben nyugodt, polgári életet élnek.

Az utazásom fő célja az volt, hogy számos buddhista közösség vezetőjével vagy képviselőjével találkozzam és tájékoztassam őket a nálunk induló új programról, az EBTC-ről és az ebben rejlő lehetőségekről.

Az előre kiválasztott 20-22 közösségből körülbelül tízet sikerült elérnem, többségük pedig nyitottnak és segítőkésznek is bizonyult. Noha sok részlet maradt megválaszolatlan, úgy hiszem, hogy az összkép teljes volt, értették, hogy miről beszélek és hogy mit tervezünk mi itt Budapesten az MCU-val közösen.

Szeretnék megemlíteni pár nagyon barátságos, vagy számomra valamiért különleges közösséget.

A London Buddhist Centre - amely a sokkal nagyobb Triratna közösség része – adott nekem szállást az első éjszaka. Nagyon kedvesek és önzetlenek voltak, az esti nyílt eseményen pedig hasznos tanítást kaptam tőlük a vadzsra és Vadzsrapáni jelentéséről és fontosságáról.

A West London Buddhist Centre vezetője is mély benyomást tett rám. Egy nap hosszan sétáltam vele a környékükön, amely akár egy amerikai sorozat kertvárosa is lehetett volna. Elvitt a helyi bolhapiacra, ahol segített adaptert venni, majd egy kőkerítésről láblógatva beszélgettünk az egyik utca szélén. Távozásomkor ajándékkönyvet is kaptam tőle.

Emlékezetes fickó volt Robert Mac Phail is, akivel a London Buddhist Vihara-ban találkoztam, miután átadtam a meghívót Tiszteletreméltó Sheelawimala mesternek. Robert az az ember, aki folyamatosan tud beszélni és mindenről van véleménye. Több közösséget is a figyelmembe ajánlott, én pedig ahova csak tudtam, el is látogattam.

Annak ellenére, hogy csak tíz percet kaptam a Jamyang közösségtől (épp egész heti elvonulást tartottak), emlékezetes maradt a kedvességük. Búcsúzásomkor ugyanis a kezembe nyomtak egy kis papírdobozt. Kérdeztem, hogy mi van benne, de csak annyit mondtak: ajándék. Végül az utcán nyitottam ki és egészen meghatódtam, amikor láttam, hogy sütemény, csokoládé és alma volt a dobozban. Gondoltak az én ebédemre is...

Az utamon voltak nehézségek is, de utólag visszanézve, mindet én teremtettem.

Ez volt az első olyan út, amin teljesen egyedül voltam egy idegen országban, egy egész héten át, elszeparálva minden ismerőstől. Persze a szállásaim előre le voltak fixálva, és pénzem is volt elég, azért az elmém csinált nekem nehézségeket.

Az első este például felhívtam az első hostom Pault, hogy jöjjön ki értem a reptérre, ő azonban azt mondta, hogy nem számított rám. Kiderül, hogy egy napja írt egy emailt, amelyre én nem reagáltam, ezért azt hitte, hogy már nem is jövök. Végül öt órát vártam rá, így már hajnali egy volt, amikor is felvett a Heathrow 4-es termináljának parkolójában.

Tanulságos volt az tehát út és bár voltak nehézségeim, utólag visszagondolva valóban „csak” a saját teremtményeimmel kellett megküzdenem.